Akció!

A demokrácia lebontása Magyarországon

1500 Ft

2 készleten

ISBN: 978-963-338-436-7 Kategóriák: ,

Megjelenés: 2019

Oldalszám: 198

Leírás

Az Európai Unió tagjai között Magyarország az egyetlen, amely csak részben szabad ország, derül ki a Freedom House 2019 februárjában megjelent értékeléséből. Hogyan jutott Magyarország idáig, hogyan lett az Unió „éltanulójából” legnagyobb kritikusává?

A könyv bemutatja a demokrácia fokozatos leépítését, és rávilágít arra, hogy a mai problémák és az EU-konfliktus oka sokkal mélyebben gyökerezik, belső természetű, és jóval korábbra tehető, mint a menekültválság. A magyar politikai és társadalmi változásokat évtizedek óta tanulmányozó, Magyarországon hosszú időt töltött finn történész és politológus szemével egyszerre láthatjuk belülről és egy tágabb perspektívából, finnországi példákkal is megvilágítva hazánkat és az országban zajló folyamatokat.

Nemcsak Magyarországról, hanem az egész régióról, sőt, tágabb értelemben világméretű jelenségekről is szól a könyv, s nemcsak azokhoz, akiket foglalkoztat, hogy merre tart ma Magyarország, hanem mindazokhoz, akiket Európa és Európa jövője is érdekel.

Fordította: Makra Hajnalka

 

SAJTÓVISSZHANG

Finnországot mégsem kell annyira féltetni a populistáktól (Szegő Iván Miklós, 24.hu, 2019. április 22.)

 

TARTALOM

Előszó

Magyarország ma
Demokrácia és politika
A demokrácia szerkezeti működése
A demokrácia névpolitikája
A puha autoritarizmus felé
Új alkotmány
A politikai kultúra változása

Emlékezet politika és a történelem felhasználása
Október 23. Demokrácia és mítosz
Március 15. Az identitás alapelemei
Augusztus 20. Ezeréves államiság

Európában és a nagyvilágban
A szomszéd államok és a nemzetpolitika
Az Európai Unióban
A világpolitika irányai

Korrupció, gazdaság és életszínvonal
Demokrácia és jólét?
Szavazás a pénztárcával
Gazdasági válság és az Európai Unió

Média és siker
A média rendszer- vagy tulajdonosváltása?
Jó hírek Magyarországról

Utóhang. A 2018-as választások után

 

KÖNYVBEMUTATÓ

A kötetet 2019. április 8-án mutattuk be az Örkény István Könyvesboltban. Résztvevők:

EGRY GÁBOR, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója
HEGEDŰS ISTVÁN, a Magyarországi Európa Társaság elnöke
és a szerző, HEINO NYYSSÖNEN

 

LAUDÁCIÓ


Finn szemmel a magyar helyzetről

Heino Nyyssönen: A demokrácia lebontása Magyarországon
(Napvilág Kiadó, Budapest, 2019)

Hegedűs István könyvbemutatója elhangzott 2019. április 8-án az Örkény István Könyvesboltban (szerkesztett változat)

 

Tisztelt Érdeklődők!

Először is köszönet jár a kiváló fordítónak, Makra Hajnalkának: a könyv igazán olvasmányos, gördülékeny, érthető magyarul!

A szerző, Heino Nyyssönen régóta foglalkozik a magyar politikai rendszerrel. Stílusa visszafogott, józan, miközben egyértelmű és határozott az álláspontja. Új kötetében nem csak leírja és tényszerűen bemutatja a magyarországi liberális demokrácia lerombolásának történetét és hátterét, hanem normatív alapon bírálja az új berendezkedést, még akkor is, ha azt írja könyve végén, hogy szándéka szerint „nem elsősorban a politika normatív céljaira koncentrál, hanem inkább a módszereire”. Hát alaposan feltárja a Fidesz-kormányzás módszereit! Nagyon nem szereti, ami Magyarországon történik, de nem gyalázkodik: Heino Nyyssönen amolyan finn szenvedéllyel magyaráz. Ámbár lehet, hogy ez a felületes megfigyelésem csak rossz sztereotípia – vagy talán mégsem? Izgalmas, amikor hasonló összehasonlító kulturális jelentségeken és identitás-problémákon a szerző maga is hosszan elidőzik, visszatérően elmélázik.

Az egyik alapvető dilemma a könyvben ugyanis éppen a politikai kultúra helyzete, sajátossága – mindenütt, de persze leginkább Magyarországon. A szerző alaposan körbejárja a kérdést: politikai kultúrákról beszél, többes számban, megkülönböztetve a hivatalos állami reprezentációt – talán lehet így is mondani – és a megbúvó (back-door) politikai viselkedést és gondolkodásmódot. Tehát nem valamilyen elit-ellenkultúrát említ, amely ütközik a dominánssal, csak annyit mond, hogy ne higgyünk a szemünknek: más lehet a mélyben, a társadalom különböző rétegeiben, mint a politikai felszínen. Miközben nem fogadja el a politikai attitűdöket örökre meghatározó kulturális determinizmust, azért érdekes, ahogy számba veszi, mennyire egyedi a politikai diskurzus, mennyire eltérő a történelemszemlélet az egyes országokban. Magyarországon is megkülönböztet örökséget és hagyományt: a kádárizmus örökség, 1848 hagyomány. Persze mitikus hagyomány, ami – más történelmi eseményeknél, például Trianon esetében – éppen a tisztánlátást és a nyitott nyilvános történelmi vitákat és újragondolást nehezíti. A mai magyar kormány emlékezetpolitikája, legyen szó Nagy Imréről vagy Tisza Istvánról vagy a német megszállási emlékműről, rendkívül kiemelt szerepet játszott a tudatformálásban és a politikai konfliktusok kiéleződésében az elmúlt nyolc évben – 2018-ig jut el a szerző –, mégpedig egyértelműen nacionalista tálalásban. Mintha ez az emlékezetpolitikai magyar identitás jóval erőteljesebb lenne, mint a legtöbb nyugati demokráciában: sokszor nem is értik a külföldiek, miért olyan fontos az ezeréves történelemre való folytonos hivatkozás – ahogy Heino Nyyssönen fogalmaz – az egyik legnagyobb kis nemzet retorikájában és politikai érvrendszerében.

Ahogy Orbán Viktor beszédei is egyértelműen nacionalizmussal és populizmussal telítettek. A 2010 utáni magyarországi viszonyok közepette új politikai képződmény jött létre. A feladvánnyal – minek nevezzelek? – visszatérően foglalkozik a könyvben a szerző. Vagyis a rendszer természetének leírása, lényegének megragadása kitüntetetten fontos számára: legjobban a puha diktatúra mintájára alkotott kemény demokrácia terminológiát szereti, na meg az autoriter demokrácia kifejezést. Felveti ugyanakkor, Jan-Werner Müller nyomán, hogy olyan állat pedig nincs, aminek a neve illiberális demokrácia. Mégis nyitva marad a kérdés, van-e akkor még (korlátozott) demokrácia Magyarországon – és meddig marad puha az egyre tekintélyelvűbb rendszer?

Orbán és Európa: Heino Nyyssönen az európai uniós szerződés 7. cikk szerinti Magyarországgal szembeni eljárást kezdeményező 2018 őszi Sargentini-jelentést még tárgyalja, de az elmúlt hónapok-hetek felgyorsult eseményeit, így a Fidesz és az Európai Néppárt belháborúját természetesen már nem. Feleleveníti a Fidesz hatalomra kerülése óta bekövetkezett eseményeket, tehát az európai intézmények, leginkább az Európai Parlament és a magyar kormány közötti konfliktus-sorozatot, így a Tavares-jelentés elfogadását az Európai Parlamentben, amire válaszul a „Tiszteletet Magyarországnak!” kormányzati politikai követelése (és a központi kampány óriásplakátja) következett, illetve – a szerző megfogalmazásában „a düh és a felháborodás” keltette – furcsa, provinciális, ellen-országgyűlési határozat megszületett Magyarországon.

Hozzáteszem, 2019 áprilisában mindez már szinte történelem: ahogy ráfordulunk a májusi európai parlamenti választásokra, most már az a kérdés, kikerül-e a magyar kormánypárt az európai fősodorból és a nemzetközi populista/euroszkeptikus/radikális jobboldali tábor egyik vezető ereje válik-e belőle. Márpedig az Európai Unióhoz való viszonyunk is plurális: az európaizálódás azt is jelenti, hogy messze nem mindegy számunkra, ki a francia köztársasági elnök – és onnan nézve, hogy ki a magyar miniszterelnök. Még ha az egységes európai nyilvánosság csak most alakul, már egyáltalán nem zárt a tagállami politikai tér: immár nem csupán régimódi, szűkebb belpolitikai vita zajlik a közéletben. Magyarország esetében külön is érdemes lenne elemezni, hogy a belső és drámai politikai polarizáció hogyan függ össze éppen a nyitottság és bezárkózás híveinek fokozódó ellentétével.

A szerző többnyire 2006-tól indítja elemzését – bár például az úgynevezett „nemzetpolitika” esetében Kádár János egyik kijelentését is idézi, és a rendszerváltástól értékeli a hullámzó politikai folyamatokat. Így nem foglalkozik a Fidesz eredetével, történetiségével, a párt nézeteinek átalakulásával, nem bonyolódik bele sem az „orbanológiába”, sem a „viktorológiába”. Ami természetesen teljesen elfogadható – kicsit azért kár. Egyébként nekem kevésnek tűnik az a két-három mondat, amely a Kádár-korszak ellenzéki tevékenységét tárgyalja – pláne, hogy ebben a rövid keretben azt a színvonaltalan, bár elterjedt vélekedést is felidézi, hogy létezett-e a demokratikus ellenzék egyáltalán.

Két apró megjegyzés még a végére. A könyvben az szerepel egy ponton, hogy két egykori vezető politikus, Mikojan és Szuszlov „emlékiratait eljuttatta a Szovjetuniónak” – ami így nem érthető. Nyilván arról van szó, hogy jelentést írtak a szovjet kommunista párt politikai bizottságának 1956. október végén budapesti tárgyalásaikról és benyomásaikról. A másik, némileg fájóbb és gyorsan elintézett félmondat a könyvben, miszerint Orbán Viktor „meglepő fordulattal” – a háttértörténet valóban bonyolult és ellentmondásos – a szovjet csapatok távozását követelte 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén. Ez a megfogalmazás így inkább ahhoz a közismert mítoszhoz áll közelebb, miszerint beszédében Orbán (egyedül) hazaküldte az oroszokat – és nem a jóval körülményesebb, átgondoltabb, ténylegesen elhangzott mondathoz. Szó szerint: „Ha nem tévesztjük szem elől ´56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Ez a megfogalmazás ma már nem is hangzik igazán radikálisnak – akkor meneküljünk vissza a legendához?… Végül is jól megvagyunk olyan idézetekkel, amelyek sosem hangzottak el, vagy nem éppen úgy, vagy nem abban az összefüggésben… Heino Nyyssönen biztosan nem ezt a megoldást javasolná, hiszen művében a történelmi tényekhez fűződő ragaszkodását bizonyítja.

Leginkább a magyarul olvasni tudó finneknek és a finnül tanuló magyaroknak ajánlom a könyvet! És mindenki másnak. Heino Nyyssönen műve nem csak kiváló összefoglalója az elmúlt nyolc év eseményeinek, hanem éles megfigyeléseivel a szerző a magyarországi és nemzetközi szakmai vitákat is gazdagítja.