Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban

1975. november 20-án halt meg Spanyolország diktátora, Franco tábornok, két nappal később megkoronázták János Károly herceget, ezzel véget ért a totalitárius tekintélyuralmi rendszer, és alkotmányos monarchia formájában ráköszöntött a spanyol népre a demokrácia. Természetesen a négy évtizedes diktatúrából a nyugati típusú pluralista társadalomba való átmenet nem két napig tartott; mégis az egész világon őszinte csodálatot váltott ki, hogy a rendszerváltás folyamata milyen gyors és zökkenőmentes volt Spanyolországban. Szilágyi István monográfiájában – az eseménytörténetnél jóval mélyebbre tekintve – lényegében e titok fölfedésére tesz kísérletet.

A szerző igen körültekintően és alaposan bemutatja az elmúlt két és fél évtized spanyol társadalmát, hiszen annak sajátszerű vonásai (mint a gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, a társadalmi modernizáció, a hagyományok és értékek szerepe, a nemzetiségi viszonyok és a katolicizmus meghatározó mivolta stb.) sok tekintetben magyarázzák a siker titkát. Ennek egyik első tényezője, hogy Spanyolországban gazdasági szisztémát nem kellett váltani, „csak” a társadalmat átalakítani; ennek fázisait a szerző a „nyitás”, az „átmenet” és a „demokratizálódás” fogalmaival ragadja meg, lényegében ezeket a lépéseket kíséri figyelemmel – és éppen három időrendi fázisban.

Először jellemzi a Franco-korszak négy évtizedét, részletesen bemutatva utolsó korszakát, a 70-es évek nyitással is jellemezhető fejleményeit. A második etapot a politikai átmenet és a demokrácia konszolidációját a Suárez-kormány megalakulásától a Spanyol Szocialista Párt 1982 októberi választási győzelméig számítja. A harmadik szakaszt, a demokratikus rendszer megszilárdulását, vagyis a kétpólusú többpártrendszer véglegessé válását – szinte napjainkig, 1993-ig követi nyomon. Mindeközben kimerítően elemzi a spanyol politikai és pártstruktúrákat, fölvázolja az ún. „neokorporatív” rendszert és a szakszervezetek ebben betöltött szerepét, a nemzetiségi autonómiák és az önkormányzatok jelentőségét, az európai integráció – és tágabban a spanyol külpolitika – szereplését, az európai integráció kérdéskörét, sőt kitér a francoizmus tovább élő hagyományaira is. Aprólékos elemzések során jut el a szerző a mérleg megvonásáig: miként lett „Európa mostohagyermekéből” szilárd demokráciájú mediterrán középhatalom és számottevő európai tényező.

A fejezet végi jegyzeteken túl tekintélyes – természetesen nagyobb részében spanyol nyelvű szakirodalmat föltáró – bibliográfia, Kronológia, rövidítésjegyzék, valamint az 1973 és 1993 közötti spanyol kormányok névsorai egészítik ki – a téma alapvető monográfiáját.