Leírás
Fordította Dunai Andrea
Mihail Gorbacsov volt az az államférfi, akinek politikája a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a legtartósabban hatott a világ sorsára. A peresztrojkával, a glasznoszttyal és az „új gondolkodással” hozzájárult a szuperhatalmak közötti feszültség enyhítéséhez, a középtávú rakéták kivonásához Európából és – bár ez így nem állt szándékában – a keleti tömb diktatúráinak megszűnéséhez. Hasonló módon függött össze a Szovjetunió felbomlása és az ottani politikai rendszer radikális átalakulása Gorbacsov tevékenységével, noha eredetileg csupán a gazdaság és az intézmények reformját tűzte ki célul. Dalos György olyan ember drámáját írja le, aki összeütközésbe került működésének következményeivel és miközben külföldön egyre inkább ikonná vált, hazájában fokozatosan veszített tekintélyéből és hatalmából, mígnem 1991 decemberében végleg vereséget szenvedett. A Béke-Nobel-díjas volt szovjet államelnök ebben az évben ünnepelte nyolcvanadik születésnapját – Dalos György, a Berlinben élő magyar író megragadja az alkalmat, hogy bemutassa ennek a rendkívüli politikus-személyiségnek és embernek a pályáját.
Tartalomjegyzék:
Prológus
Ante portas
Az indulás
Válaszúton
„Procesz posol” – a folyamat beindult
A gordiuszi csomó
A rendszerváltás éve
A magányos szuperhatalom
Hivatal és méltóság között
(Fordította: Dunai Andrea)
Sajtóvisszhang:
Gorbacsov: Ember és hatalom (Szarvas István, Hetedhéthatár, 2014. január 5.)
Jemnitz János: Gorbacsovról – előítéletek nélkül (Múltunk 2012/4. szám, 306-313. o.)
Interjú Dalos Györggyel (Népszabadság, Székely Anna, 2011. június 18.)
Erdélyi S. Gábor: A visszavonulás hőse (168 óra, 2011. június 20.)
Pál Zsombor Szabolcs: Gorbacsov, ember a hatalom mögött (PRAE.hu, 2011. június 2.)
Húsz éve történt – A széthulló szovjet birodalom (Hancz Gábor interjúja a szerzővel, Kisalföld, 2011. augusztus 27.)
Prológus:
Amikor Mihail Gorbacsov családjával 1988-ban beköltözött a Krím-félszigeten, a Fekete-tenger parti Forosztól néhány kilométerre lévő állami nyaralóba, az akkoriban már szabad szovjet közvélemény meglehetősen ingerülten, ha nem éppen felháborodottan reagált a hírre. Az emberek nemcsak arra emlékeztették a pártvezetőt, hogy Moszkva közelében már van egy hasonló nyári háza, hanem azt találgatták, milyen szerepe lehetett Raisza Gorbacsovának az új dácsa kiválasztásában. A fáma azt suttogta, hogy az igényes feleség semmi esetre sem akart megelégedni Leonyid Brezsnyev egykori csinos villájával a közeli Oreandában, és az alapos minőségi vizsgálatnak vetette alá a hadsereg által megépített foroszi luxusdácsát. A pletykalapok a First Lady korábbi „bűneit” is felemlegették, egészen pontosan bevásárlókörútjait Londonban, Párizsban vagy más városokban, ahova férjét hivatalos látogatásaira elkísérte. A kampányt a politikai ellenfelek kezdeményezték – ami csak olaj volt a tűzre az elégedetlen és egyre törékenyebbé váló társadalomban. Mindeközben a krími kacsalábon forgó villa Gorbacsov szűkebb környezetében is keltett némi kételyt. A sziklafalba épített emeletes rezidenciát további épületek és létesítmények övezték: a vendégház, személyzeti lakások, mellettük teniszpálya, biliárdszoba, uszoda, szauna és moziterem. Az objektumnak szerves része volt továbbá egy saját helikopterpálya, ahonnan az elnökházaspár bármikor eljuthatott a Szevasztopol melletti Belbekbe, a kormány részére fenntartott repülőtérre. Anatolij Csernyjajev, Gorbacsov hűséges tanácsadója főnöke „Achilles-sarkának” nevezte üdülési szokásait. Naplója szerint Gorbacsovnak már 1988 őszén csípősen megjegyezte:
“Ha tényleg mindazt akarja, ami egy szuperhatalom elnökét tényleg megillet, akkor úgy is kell viselkednie, mint egy elnöknek, vagyis hangsúlyoznia kell növekvő tekintélyét. Népünk csak ezután fogja be a száját, belátva: ennek az embernek joga van ahhoz, hogy palotában éljen. Ha viszont demokratának akarja beállítani magát, és azt mondja, hogy olyan vagyok, mint Ti valamennyien – akkor ezzel az életformával saját diszkreditálását és tekintélyvesztését készíti elő.”
E fölényes mondatok ellenére Csernyjajev megfeledkezett valamiről: a Szovjetunió és a nemzetközi kommunizmus első számú embere ekkor már számos utazása alkalmával meggyőződhetett róla, hogy a szabad világ urai – valamennyien vegytiszta demokraták – maguk sem vályogviskókban laknak. A hatalmat azzal is gyakorolják, hogy reprezentálják. A szolgálati időhöz kötött foroszi állami dácsa a mai napig hasonló célt szolgál. Amikor e sorok szerzője 2001 nyarán meg akarta látogatni a villát, útját állta egy masszív tábla a következő felirattal: „Ukrán határterület. Behajtani tilos.” Gorbacsov egykori nyári rezidenciájában, amely akkor már az ukrán elnöki hivatal felügyelete alá tartozott, Leonyid Kucsma hivatalos vendégei pihentek – akkor éppen a macedón államelnök.
A foroszi birtok az erkölcsi és politikai fenntartások mellett némi logisztikai fejtörést is okozott, mégpedig a KGB magas rangú személyek elhelyezéséért felelős 9. osztályának. A „Virradat”-objektum – ezzel a fedőnévvel illette a kis nyaralóparadicsomot az állambiztonság – a Fekete tenger és egy erdős domb között terül el, körülbelül két és fél kilométerre a Jaltát Szevasztopollal összekötő főúttól, amely egyben a félsziget igen frekventált közlekedési vonala kelet–nyugati irányban. Ez azt jelentette, hogy bár Gorbacsov nyaralója több oldalról is látható volt, csak a tenger irányából lehetett viszonylag feltűnés nélkül megvédeni, ami egyértelmű nehézségként vetődött fel akkor, ha külső fenyegetést kellett hatékonyan visszaverni. Egyszóval a „Virradat” objektum esetében többlépcsős ellenőrző rendszerre és megfelelő kommunikációs csatornákra volt szükség.
(…)
Gorbacsov minden reakcióképessége és gondolkodásbeli rugalmassága mellett saját helyzetének értékelésében éppen a legfontosabb dologban páratlan naivitásról tett tanúbizonyságot, mégpedig a KGB mint szervezet megítélésében. Nem látta át, hogy a titkosrendőrség a maga teljesen ellenőrizetlen monopóliumának birtokában az elnök védelmét könnyűszerrel kapcsolta össze ellenőrzésével. Az „éberség”, a titkosszolgálati fontoskodás és paranoia elegye már az augusztusi napok előtt virágot bontott. Június 20-án Krjucskov megbízásából elkészült az Információ M. SZ. Gorbacsov környezetéből származó egyik személy megnyilvánulásairól munkacímet viselő titkos jelentés. Világos volt, hogy a KGB bármely „környezetbe” be tudott építeni egy „személyt”, de vajon miért nem akadt az elnöknek olyan embere, aki tájékoztatta volna puccsos kedvű rendőrfőnöke intrikáiról? (E tekintetben még Brezsnyev is előrelátóbb volt: jóllehet Andropov KGB-elnökhöz mély személyes barátság fűzte, de azért egy beépített emberével diszkréten őt is figyeltette.)
A[z 1991-es] puccs előestéjén azután Krjucskov elrendelte Gorbacsov és családja teljes körű megfigyelését. A „Virradat” objektum szolgálati naplója egyedülálló dokumentum: pontosan úgy rögzíti a szuperhatalom első emberének napi időbeosztását, ahogy a brezsnyevi időkben a közönséges disszidensekét. A peresztrojka atyját a 111-es megfigyelési számmal, feleségét a 112-sel látták el. És teljes komolysággal vetették papírra: 12.40: a 111-es elhagyja a házat. 17.45: elindul a partra. 13.20: a 112-es elhagyja az úszómedencét. 18.24: a 111-es elhagyja a partot. 18.30: a 111-es az úszómedencében van. 19.04: a 111-es elhagyja az úszómedencét. Nem sokkal később a drót felforrósodott, beúsztak a képbe a békaemberek és bekapcsolódott az elektronika: 15.25-kor a 3-as számú bója a „Virradat” tengeri határának megsértését jelezte. Szerencsére azon nyomban lefújták a riadót: Az objektumban valószínűleg egy delfin tartózkodott.
(…)
Jelcin és Gorbacsov életútjában az 1931-es születési esztendőn kívül volt még egy különös párhuzam. Mindkettőt megkeresztelték és a családi legenda szerint Jelcin majdnem a szentség áldozatául esett: a kisfiú becsúszott a keresztelővízbe, ahonnan anyja húzta ki.
Gorbacsov keresztelője effajta bonyodalmak nélkül zajlott le, jóllehet parasztfiúként más körülmények között jött világra, mint későbbi provokátora, a vegytiszta proletár, Jelcin. Habár a hivatalos doktrína a mezőgazdasági dolgozókat is a szocialista társadalom „alapvető osztályába” sorolta, ezeket a munkásokat mindig is úgy tekintették, mintha világnézetileg alacsonyabb fokon állnának, és ezért nekik komolyabb nevelés járna. Emellett Andrej, Gorbacsov nagyapja apai ágon kisgazda „kuláknak”, „zsírosparasztnak” számított, és a „kuláktalanítás” során néhány évre Szibériába száműzték. Vele ellentétben Gorbacsov másik nagyapja, Pantelej Gopkalo a kollektív gazdálkodás lelkes híve és ráadásul párttag volt, bár mindez nem kímélte meg a sztálini tisztogatások szankcióitól. Gorbacsov apja, Szergej egy gép- és traktorállomás dolgozójaként szinte gondtalanul élt, s így fia káderanyagában kedvező szociális környezetet lehetett adatolni.
(…)
Raisza Titarenko filozófiaszakos hallgató még Gorbacsovnál is vigasztalanabb környékről származott. 1932-ben született a szibériai Altaj térségben. Mivel azonban édesapja a vasútnál dolgozott, a család követte őt, ahova a hivatali kötelessége éppen szólította. A háború után a baskír Sterlitamak városkában laktak – innen utazott Raisza 1949 őszén Moszkvába, ahol rögtön felvették a moszkvai állami egyetemre. A Sztrominka diákszállóban ismerkedett meg későbbi férjével. A fiatalok gyorsan megtalálták egymásban a hasonló vonásokat, és Gorbacsov szóhasználatával élve, olyanok voltak, mint „egy alma két fele”. 1953 késő nyarán házasodtak össze.
Szokolnyikiben a kollégiummal szemben volt az anyakönyvi hivatal. A vőlegény a nyári szünetben a szülőfalujában aratásnál dolgozott és az itt megkeresett pénzéből vásárolta meg az esküvői öltönyt. A menyasszonynak már csak valamilyen tűrhető cipő kellett, ami a Szovjetunióban krónikus hiánycikk volt, s végül egy barátnőjétől kért kölcsön lábbelit. A kiadós ünnepség után, amelyhez bor, vodka, saláta és az elkerülhetetlen torta tartozott, az ifjú pár bevonulhatott a szobába, amelyet a tapintatos évfolyamtársak a pásztorórához rendelkezésükre bocsátottak. A Sztrominka a házasságbeli intimitást aligha biztosította: a nemek közötti szigorú határvonal házasságlevél esetében is fennállt. A lány- és fiúfolyósok között egyfajta demarkációs vonal húzódott. Ha valaki ezen át akart lépni, diákigazolványát át kellett adni az őrző-védő „gyezsurnajának”, aki feljegyezte a vendéglátó hölgy vagy úr szobaszámát. Hivatalosan 23 órakor be kellett fejezni a vizitet. Ezután a diákokból verbuválódott operatív csoport, az „opergruppa” körbejárta a diákotthont, hogy a kommunista erkölcs nevében elejét vegye az esetleges közös éjszakázásoknak.
A fiatal pár szerencsére hamar átköltözhetett a Lenin hegyen található új épületbe, ahol külön szobát kaptak zuhanyozóval és WC-vel, amelyet ugyan megosztottak a szomszéd szoba lakóival, de akkoriban ez is szokatlan luxusnak számított. A Glavnüj Korpusz lakóinak különben is megadatott minden kényelem: mozi, színház, különböző klubok, uszoda, tanulószobák, mosoda, postahivatal, poliklinika, élelmiszerüzletek és büfék. Az A és B zóna nagyméretű kantinjaiban ingyen lehetett kapni a savanyú káposztát, mustárt és fekete kenyeret, valamint a forró teát – a szegény diákok valóságos Kánaánja, különösen a szűkös ösztöndíjuk átvétele előtti napokban.
Az évfolyamtársak Gorbacsovékat álompárnak tekintették. Barátjuk, Rudolf Kolcsanov az újságírói karról, ekképpen nyilatkozott:
“Senkit sem löktek el maguktól, nem fordultak el a másiktól, hanem megmaradtak segítőkésznek, nyitottnak, és ápolták a korábbi barátságokat. De az is érezhető volt, hogy teremtődött körülöttük egy belső világ, amelybe nem engedtek be senkit.”
Miközben az egymáshoz tartozás lírai erejét domborítjuk ki, arról is kell szólni, hogy javában zajlott már a jövő koncentrált előkészítése. Raisza a filozófia szak aspiránsa lett, tehát maradhatott volna az egyetemen, ahol hozzálátott doktori munkájának megírásához. Ugyanekkor Mihail A tömegek részvétele az államigazgatásban – a helyi tanácsok példáján című doktori értekezését fogalmazta. Moszkvától több ezer kilométerre, Szverdlovszkban a fiatal építészhallgató Borisz Jelcin ugyanekkor A tévétorony címet viselő diplomamunkáján buzgólkodott.
