Kína a modernizáció útján a XIX–XX. században

Az elmúlt másfél évszázadban hatalmas változások zajlottak le Kínában – a magát a világ kultúrája és civilizációja középpontjának tekintő hatalmas birodalomnak rá kellett döbbennie, hogy végzetesen lemaradt a világ más tájaihoz képest, s a felzárkózáshoz szakítania kell a korábbi elzárkózás politikájával.

A szerzők magas színvonalon, nagy szakirodalmi háttér és hatalmas tényanyag mozgósításával vázolják fel ennek a folyamatnak a főbb szakaszait. Árnyalt, sokoldalú képet rajzolnak fel a kínai embereket és intézményeket a gyarmatosítás korában ért külső szellemi és anyagi hatásokról, amelyek jelentősen átformálták világképüket, az önmagukról és a világról alkotott felfogásukat. Szun Jat-szen és Mao Ce-tung munkásságán keresztül mutatják be azt a régtől fogva ismert jelenséget, hogy Kína a külső eszmei, gondolati hatásokat mindig saját valóságához idomítva, „kínaiasítva” fogadta be. Ezzel összefüggésben tárgyalják a nacionalizmusnak, ennek a rendkívüli erejű eszmének a kialakulását és hatását.

Hasonlóan fontos kérdés a hagyományos kínai kulturális, civilizációs felsőbbrendűségbe vetett szilárd hit megrendülésének, fokozatos módosulásának ábrázolása. A modernizálódás mint újfajta megközelítési módszer lehetővé teszi a megszokotthoz képest árnyaltabb értékelést a különböző reformtörekvésekről, az ún. nankingi évtizedről, általában az egész köztársasági időszakról.

A Kínai Népköztársaság 1949 utáni fejlődését bemutató rész a maói időszak rendkívül alapos bemutatásával indul – kezdve a gazdaság helyreállításától az ötéves terven át a voluntarista, sok szempontból irracionális „nagy ugrásig” és a kínaiak által is a katasztrófa tíz évének nevezett kulturális forradalomig, egyaránt mérlegre téve a hatalmas gazdasági károkat és a vitathatatlanul nagy eredményeket. A belső viták részletes ismertetése jól megalapozza a Mao utáni reform és nyitás politikájának megértését. Nagy hangsúlyt kap Kína visszakapcsolódása a világgazdaság vérkeringésébe, erőfeszítései a XX. század végi technológiai forradalom új vívmányainak elterjesztésére, a globális világhoz való alkalmazkodás és a korábbi „világforradalmi” szerep helyett a külfölddel való együttműködés politikája.

Kína ma is szocialista országnak nevezi magát, miközben teret enged a tőkés felhalmozásnak, a hagyományos szövetkezeti tulajdonformák mellett elismeri a magángazdaságot, a vegyes tulajdont, a külföldi tőkés már nem kizsákmányoló, hanem példakép. Hogy mindez milyen mértékben járul hozzá az ország demokratizálódásához, az még inkább a jövő nagy kérdése.

A kötet külön érdeme, hogy külön figyelmet szentel az ún. nagyobb Kína, Makaó, Hongkong és Tajvan fejlődési útjainak felvázolására, a közöttük lévő gazdasági-politikai kapcsolatok bemutatására.

Sokan úgy vélik, Kína modellértékű lehet a világ más, elmaradott térségei számára. Mindenesetre tény: az elmúlt évtizedek teljesítménye valóban lenyűgöző…

SAJTÓVISSZHANG

168 óra online, 2005. szeptember 27.

Középfölde, a legvidámabb barakk. Magyar Narancs, XVII. évf. 38. szám, 2005. szeptember 22.