Leírás
Az európai integráció valamennyi korábbi kísérletnél eredményesebbnek ígérkezett a modernizációs megkésettség pótlására, mind a szükséges többletforrások mozgósítása, mind az eredmények gyors elérése tekintetében. Pozitív normákból nincs hiány, ám éppen az éretlen demokráciával és a szuverenitás homályos emlékeivel érkezo új tagállamok döbbentették rá a modellgazdákat arra, hogy nem elég a formális kötelezettségvállalás. Az európai földrész okos egyesítésére az integrációs keret tunik alkalmasnak: az uniós foglalat egyszerre kínál gazdasági hasznot és politikai békét a sokféle nemzet és kultúra számára. Ez a könyv a húszéves visszatekintés ürügyén és alkalmából az integráció fogalomkörét, indítékait és hatásait járja körül magyar szempontokat követve. Elemzi az európai egyesülési folyamat modernizációs összefüggéseit, vizsgálja anyagi hasznát és erkölcsi-politikai hozadékát.
Bemutatja, milyen következményekkel járt az Európai Unió egészére nézve a keleti irányú, „nagy” bovítés, rávilágít a kétszintu uniós kormányzás elonyeire és hiányosságaira, végül érinti az európai integráció nemzetpolitikai hatásait és feltételeit is.
SAJTÓVISSZHANG
Beszámoló az Európa Pontban tartott könyvbemutatóról a Galamus oldalán (2011. június 16.)
Magyarország és Európa húszéves kapcsolatáról (Új Szó, 2011. július 2.)
RÉSZLET A KÖNYVBŐL
Modernizációs örökségünk
Magyarország modernizációját az EU-csatlakozás történelmi esélye a XX. század végén csonka és zavaros állapotban találta. Örökségünk e tekintetben számos kísérletből épül fel, összességében tarka és ellentmondásokkal terhes. Ezt az örökséget először is hősies és világra szóló kitörési próbálkozások jellemzik, jelenünket is meghatározza az 1848-1849-es szabadságharc és az 1956-os népfelkelés kimenetele. Ezek célja – több más kísérlethez hasonlóan – a kiszakadás lett volna egy tágabb birodalmi keretből és nemzeti önállósulás, ám a túlerővel szemben rendre elbuktak. A külvilág rokonszenvvel követte a szabadságért vívott küzdelmeket, sajnálattal vette tudomásul a bukást, segítséget azonban nem nyújtott, mert általában többre értékelte az európai status quo biztonságát, mint a magyar függetlenségi harcok célba juttatását. Az 1918-1919-es forradalmak is elsősorban a modernizációs átalakulásról szóltak, miközben a nemzeti szuverenitás szűkülő kereteit is feszegették. A Tanácsköztársaság szembeszállt a nagy- és kisantant területrabló törekvéseivel. Ekkor különösképpen hiányzott az oly nagyon szükséges nemzetközi támogatás, a magyar igényeket szinte senki sem pártolta, annál többen álltak szemben velük.
Az első világháborút követő forradalmak politikai csapongásai rövid idő alatt is fényesen illusztrálták a magyar modernizáció egyik fontos jellegzetességét: a nyugati és a keleti hatások közötti hánykolódást. Károlyi Mihály nyugati irányultságú polgári forradalmára Kun Béla keleti típusú, totalitárius kísérlete következett, ám egyik sem hagyott mély nyomokat maga után a magyar társadalomban. A keleti és nyugati modellek jelenléte a magyarság földrajzi elhelyezkedéséből következik (hasonlóan a lengyelek, románok stb. pozíciójához). Ez a fajta bipolaritás végig kísérte a magyar modernizációt, valódi választásról azonban ritkán volt szó, mert hatalompolitikai szempontból vagy az egyik, vagy a másik szomszéd birodalom (Habsburg, német, szovjet) terjeszkedése határozta meg a lehetőségeket. Az adott nemzetközi hatalmi beágyazottság az autonóm, nemzeti úttal szemben kínált modernizációs alternatívát. Bizonyos történelmi távlatból azt kell mondani, hogy a szuverén modernizáció útja a magyarság – és sorstársai – számára többnyire járhatatlannak bizonyult, az elméletben létező két további integrációs megoldás, a „nyugati”, vagy a „keleti” közül pedig rendszerint csak az egyik volt elérhető. A valódi rendszerválasztás esélye csak rövid időszakokban csillant fel: ez volt a helyzet az első világháború végén, a második világháború utáni kurta koalíciós időkben és az 1956-os forradalom napjaiban, ám a külpolitikai kényszer minden alkalommal gyorsan eldöntötte a helyzetet.
Összességében tehát Magyarországon elméletben három megoldás küzdött egymással: az egyik a nyugati integrálódás, a másik a keleti beágyazódás, a harmadik az önálló, szuverén modernizáció. A szuverén megoldáshoz azonban soha nem volt meg a szükséges saját politikai-katonai erő, illetve a nemzetközi támogatás. Az adott geopolitikai konstellációban a magyar függetlenségi harcok bukásra voltak ítélve, elsősorban a kellő külpolitikai háttér hiánya miatt. Ezek után a „nemzeti” akarat és törekvés, jobb híján, felsorakozott az egyik vagy a másik integrációs rendszer pártján és azt kiáltotta ki hazafiasnak. A magyar modernizáció csapongásai valójában függőségcseréket tükröztek. Ismeretes például, hogy a Habsburgok ellen vívott függetlenségi harc 1949-es bukása után egyes magyarok az orosz cárnak is felajánlották a koronát, amiből egy keleti birodalmi beágyazódás következett volna, végül azonban Deák kiegyezett Béccsel és a nemzet békésen elfogadta az osztrák fennhatóságot, amely ellen alig két évtizeddel korábban még vérét ontotta. A magyar függetlenség elérésére, amelynek politikai szinonimáját akkor a semlegesség képviselte, 1956-ban sem volt reális esély. Ugyanakkor a nemzeti szabadságharc mellett polgárháború is zajlott, ahol a nyugati és a szovjet modernizáció hívei lőttek egymásra. A megszállók hatalmas katonai túlereje az utóbbi javára billentette a mérleget, még mielőtt az országon belüli konfliktus eldőlt volna.
A modernizációs célú kitörési kísérletek elfojtását Magyarországon hosszabb konzervatív időszakok követték. A lázadásáért járó megtorlást rendre olyan vezéralakok hajtották végre, akik nem sokkal később a lefojtott béke és a nyomában kisarjadó prosperitás patriarchális figuráivá váltak. Ferenc József és Kádár János birodalmi hovatartozása egyértelmű volt. Horthy érdekessége, hogy a monarchiából jött, lepaktált az Antanttal, azután a német Harmadik Birodalom oldalára kormányozta az országot. Ezek a hosszú és kényszerű békekorszakok az elmúlt másfél évszázad nagy részét, közel kétharmadát teszik ki. Örökségük egy erősen konzervatív, a nemzeti és a tágabb pályák közötti választás tekintetében zavart és bizonytalan magatartás. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy Magyarország, illetve a magyarság azokban az időszakokban haladt sikeresen a modernizáció útján, amikor egy szélesebb dimenziójú, integrált politikai és gazdasági rendszernek képezte dinamikus részét. Ilyen időszak volt már II. József francia ihletésű, „modern” uralkodása, azután a XIX. században a reformkor, majd különösen az 1867-es kiegyezést követő félévszázad és egy ideig (az 1973-as első olajválságig) a szovjet típusú modernizáció, jó pár korrekció (1956, 1968) árán.
Mindeközben rendszeresen vitáztak és megütköztek egymással egyrészről az önálló („magyar”, „nemzeti”) modernizáció tábora, másrészről a különféle integrált megoldások hívei. Hazai politikai támogatást és népszerűséget általában a nemzeti törekvések élveztek, tényleges társadalmi és gazdasági eredményeket azonban az integrált megoldások hoztak. A fentiekben vázolt tünetegyüttesből következik, hogy azok a nemzeti modernizációs célok és utak, amelyeket a magyarok nagy többsége legszívesebben követett volna, rendre elbuktak. Ezzel szemben a sikerrel megvalósult korszerűsítési periódusok kevésbé voltak népszerűek, sőt olykor idegen beavatkozásnak tűntek. A képlet úgy állítható fel, hogy a fejlődés gyorsítását célzó szuverén, de legalább is a szuverenitás határát súroló próbálkozások általában nem jártak sikerrel Magyarországon, a valódi haladás korszakai viszont nem párosultak a nemzet szuverenitásával. Ezért azután a konkrét politikai gyakorlatban hiányzott a nemzet teljesítményei és sikerei mellől az ezeket kiváltó és megalapozó szuverén döntés, a rá következő önálló végrehajtás, majd pedig az eredmények politikai értékesítése és beépítése a szuverén nemzeti történelembe. Ez a kettősség, amely természetesen nemcsak a magyarság sorsára jellemző, kétségkívül élesztette és táplálta a „nemzeti-kozmopolita”, „népies-urbánus” és más hasonló elnevezésekkel leírt dichotómiát. Ez a fajta okszerű kettősség nemcsak mérgezi a közéletet Magyarországon, hanem gátolja a modernizáció beteljesítését, a szuverén tudatú demokrácia meggyökerezését is, amire viszont alighanem az EU-tagság kínálja az utolsó esélyt. Egyébként anakronizmusnak tűnhetnék a XXI. század küszöbén egy eredendően XIX. századi folyamat – a modernizáció – „utolérése”, ám mégsem az, mert a magyar modernizációs ficamok utókezelésére éppen a vázolt probléma miatt nagy szükség lenne.
