Menekülés a szabadság elől

1 700 Ft

Elfogyott

ISBN: 9639082619 Kategóriák: ,
Szerző:

Megjelenés: 2002

Oldalszám: 206

Leírás

Az 1933-ban a nácizmus elől menekülni kényszerült német társadalomtudós, Erich Fromm 1941-ben adta közre e munkáját angol nyelven, Amerikában. A mű hű tükre azoknak a sors- és eszmei-szakmai fordulatoknak, amelyeken szerzője következetes tudományos gondolkodása és a külső események hatására szükségszerűen átesett.

Az addig közkeletű pszichoanalitikus szükséglet- és libidóelmélettel szemben Fromm a szabadság egzisztenciális problémáját állította művének középpontjába. Az ember karakterét, személyiségét – mondja – nem az ösztönös szükségletek kielégítésének mikéntje határozza meg, hanem a szabadsághoz való viszony. Így például az autoriter személyiség kialakulását torz menekülési mechanizmusokként értelmezi, amelyekkel az egyén megpróbál megszabadulni az elidegenedéstől, a magánytól, a számára elviselhetetlen “negatív szabadságtól”.

A kétféle, negatív és pozitív szabadság megkülönböztetése olyan rendezőelvvé vált e műben, amely lehetővé tette, hogy nagy történelmi korszakokat és mozgalmakat éppúgy értelmezhessen vele, mint a személyiségzavarok, egyéni neurózisok különböző formáit.

Fromm éles bírálata az emberi személyiség kibontakozását akadályozó mindenfajta belső és külső korlátozásról joggal tette művét híressé és mindenféle vulgáris világmagyarázat szemében hírhedtté. E gondolatmenetet folytatja később 1947-ben Az önmagáért való ember című munkájában. Mindkettő joggal hívta fel magára a magyar olvasóközönség kiemelt figyelmét.

A szerző szenvedélyes hitvallása az ember “veleszületett és elidegeníthetetlen” jogáról a szabadságra, méltán emeli írását az el nem évülő művek kategóriájába.

 

SAJTÓVISSZHANG

Magyar Tudomány, Könyvszemle, 2002/9. szám

Bíró Dávid: A menekülés művészete (Iskolakultúra, 1994/6. 82. old.)

 

KRITIKA

 

Erich Fromm „szabadság”- értelmezése és a jelenkor felelőssége
Biró Zsuzsanna (Iskolakultúra 2004/5. szám, 126-129. o.)

Erich Fromm első jelentős társadalomelméleti műve, az ,Escape from Freedom’ 1941-ben az Egyesült Államokban jelent meg. A könyv ismertetését nem elsősorban a mű legutóbbi magyar nyelvű kiadása vagy Fromm klasszikussá vált elmélete, sokkal inkább a könyvben megfogalmazott tudományos tézisek jelenkori implikációi teszik újra aktuálissá.

Ott, ahol az egyén szabadságának külső és belső korlátairól, az egyéniség valódi vagy látszat-érvényesüléséről, a tekintélytisztelet és az engedelmesség kényszeres jellegéből fakadó személyiségtorzulásokról van szó, mindig erősen érintett egy társadalom nevelési rendszere. Fromm néhány helyen kifejezetten utal a nevelés felelősségére, illetve azokra a nevelési eljárásokra, amelyek az egyént individuális énje feladására kényszeríthetik. A frommi értelemben vett „szabadság” nem velünk született adottság, nem is jogi kategória, hanem az ember egyik legelementárisabb késztetése arra, hogy önazonosságának elérése érdekében individuális valóját az élet minden területén megjeleníthesse. Mindebben az intézményes nevelés támogathatja avagy gátolhatja is az egyént, azt azonban a műre támaszkodva kijelenthetjük: az individuális szabadság elfojtása szükségszerűen magával vonja az egyén pszichikus deformálódását, ami bizonyos történelmi konstellációkban akár társadalmi szintű „deformációkhoz” is vezethet.

Felelősségünket nevelőként ezért nem árt tudatosítanunk. Bár recepteket a könyv nem kínál fel a modern ember neveléséhez, de mindenképpen hasznos orientációt nyújt ahhoz, hogy az egyéni szabadság és a társadalmi tényezők viszonyáról tisztább fogalmakat alkothassunk.

Fromm művének alapállítása, miszerint a gazdasági-társadalmi kötelékeitől megszabadult ember a magára-maradottság félelmét individuális szabadsága feladásával próbálja meg leküzdeni, valószínűleg nem veszített érvényéből – s mint hatvan éve minden olvasójához, hozzánk is ugyanolyan intencióval szól: éberségre, önkritikára, javításra ösztönzőn.

Az egyéni és társadalmi lét jobbításába vetett hit munkássága során mindvégig meghatározta Fromm emberi és tudományos attitűdjét. Rendkívüli elemzőképessége, világos fogalom- és érvrendszere szuggesztív erővel hatják át írásait; a vizsgált jelenségek több szempontú (történeti-szociológiai-pszichológiai) megközelítése pedig lehetőséget kínál az olvasónak arra, hogy a neves szerző munkáiból a maga társadalomtudományi érdeklődése szerint meríthessen inspirációt.

Az ,Escape from Freedom’ 1941-es bevezetőjében Fromm leszögezi: szándéka szerint műve nem prognózis, hanem diagnózis. Nyomon követi az egyén mint „a társadalmi folyamatok egysége” viszonyát az őt körülvevő világhoz mindazokon a történelmi etapokon keresztül, amelyek a külső kötelékektől való megszabadulás szempontjából mérföldkőnek számítottak, hogy választ adhasson a könyv alapkérdésére: „Mit jelent a ’szabadság’ a modern ember számára?” A szerzőnek mindezek előtt azonban tisztáznia kell, hogy az individuális szabadság kérdése milyen értelemben tárgya egy pszichológiai elemzésnek, miben különbözik az „én szabadsága” attól a „szabadság”-fogalomtól, amely a modern demokratikus társadalmakban az egyén alapvető és elidegeníthetetlen jogaira vonatkozik.

A könyv első fejezetének témája tehát: ,Pszichológiai probléma-e a szabadság?’ Az olvasó előtt nem marad sokáig rejtve Fromm könyvének aktuális vonatkozása: az 1934-ben Németországból Amerikába emigrált tudóst az európai fasizmus, illetve a német nácizmus kialakulásának társadalomlélektani okai érdekelték. Általánosabban: a kapitalizmus viszonyai között élő ember karakterstruktúrájának mindazon tényezői, amelyek az egyént arra késztetik, hogy lemondva individuális szabadságáról egy külső tekintély által hagyja befolyásolni, „vezérelni” érzéseit, gondolatait és cselekedeteit. Ezt az én-megtagadó magatartást Fromm egy tudattalanul működő mechanizmusra vezeti vissza, melynek során az egyén ugyanolyan elemi szükségletét szeretné kielégíteni, mint amilyen az önfenntartás biztosítása. A különbség csak abban áll, hogy e késztetés nem biológiailag (mint ahogy Freud gondolta), hanem társadalmilag determinált. Fromm szerint az az
„elemi ösztön”, amely az individuális szabadság elfojtását kiváltja, nem más, mint a magány leküzdése. „Még a legalantasabb mintával való azonosulás is jóval előnyösebb, mint az egyedüllét.” – írja a szerző, ami azonban már itt előrevetíti, mily kétségbeesett és reménytelen is ez a küzdelem.

A morális elszigetelődés elleni harc Frommnál tehát egy ösztönös, de ugyanakkor az egyén és a társadalom kapcsolatában gyökerező késztetés. Így a szerző a következő fejezetben (,Az individuum keletkezése és a szabadság kétértelműsége’) az „individuáció” folyamatára kiható legfontosabb társadalmi és lélektani tényezőket mutatja be. Az ember individuummá válása során a természettől való teljes függés állapotából az elsődleges ársadalmi – nemzetségi, rendi, egyházi – kötelékektől való megszabaduláson át vezetett az út az egyéni szabadság azon fokáig, amelyet Fromm „valamitől való szabadságnak” nevez. Ez az állapot Nyugat- és Közép-Európában nagyjából a reformáció korától kezdve jellemezte az egyén gazdasági és társadalmi viszonyait. A szerző szerint innen datálható és a 20. századra tetőződik be az a folyamat, amelynek során az egyénnek már nem objektíven adott béklyóitól, hanem mindinkább individuális énje megnyilatkozásának szubjektív gátjaitól kell megszabadulnia ahhoz, hogy elérhesse végre a „pozitív”, a „valamire való szabadság” állapotát.

Az ember individuummá válásának azonban árnyoldalai is vannak. Azzal, hogy az egyén külső kötelékeit elveszítette, minden olyan személyes kötődés is eltűnt az életéből, ami korábban erőt, biztonságot, nyugalmat adott. Az individuum a magára maradottság állapotát éli át – ugyan övé a választás szabadsága, de ha ezzel élni nem tud, a világ rémségesen fenyegetővé válik. A„valamitől való szabadság” az elszigetelődés, tehetetlenség, jelentéktelenség érzését váltja ki az emberből, ami individualitásának feladására készteti.

Amíg mindez csak a közösség egyes egyedeire érvényes, addig nem beszélhetünk másról, mint egy individuálpszichológiai jelenségről. Frommot azonban mindenekelőtt a szabadság előli menekülés társadalomlélektani mechanizmusai érdeklik. Nézetei szerint: az a késztetés, amely az embert individuális énje elfojtása vagy megsemmisítése felé hajtja, meghatározott gazdasági-társadalmi-ideológiai tényezők együttállása esetén nemcsak különálló személyek, hanem egész társadalmi csoportok viselkedésére is jellemző lehet. Fromm célja tehát kettős: egyrészt azoknak a gazdasági-társadalmi faktoroknak a leírása, amelyek az egyes társadalmi rétegek tagjaiban a kiszolgáltatottság, tehetetlenség, elszigetelődés érzését erősíthetik; másrészt annak bemutatása, hogy mindez milyen mechanizmusokon keresztül járul hozzá az individualitásról való lemondáshoz, illetve hogy ennek tömeges megjelenése milyen folyamatok révén képes akár történelmet formáló tényezővé válni. A szerző mindezen kérdésekre a harmadik, a negyedik és a hatodik fejezetben ad választ: ,Szabadság a reformáció korában’, ,A modern ember szabadságának kettős arculata’, ,A nácizmus pszichológiája’.

A szabadsága elől menekülő ember tragédiája, hogy miután már nem a születési, rendi, felekezeti vagy más külső kötelékeknek, hanem az egyén szabad akaratából hozott individuális döntéseknek van sorsformáló szerepük, „az ember már csak individuum marad”. Vagyis: az individuáció folyamata visszafordíthatatlan. Ezért minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy az egyén a negatív szabadsága okozta kételyeitől és félelmeitől énje feladása árán szabaduljon meg, csakis meddő próbálkozás lehet. Egy külső tekintéllyel, hatalommal való azonosulás ugyan jelent némi biztonságot, de egyúttal létre is hoz az ember életében egy új, nem tudatosan működő függőségi viszonyt, amely a kényszeres ragaszkodás miatt nemhogy csökkentené, de még fokozhatja is a magány, az elveszettség iszonytató érzését.

Fromm, pszichoanalitikusként szerzett tapasztalataira támaszkodva, könyve ötödik fejezetében
(,A menekülés mechanizmusai’) e kötődések természetét és a modern társadalmakban megfigyelhető alapvető két típusát mutatja be. Elsősorban a diktatórikus rendszerek kispolgári csoportjait jellemzi az a kényszeres kapcsolat, amelyet Fromm „szadomazochista szimbiózis”-ként ír le. A szado-mazochizmus „hétköznapi” és „klinikai” esetei gyötrelmes erőfeszítések, melyek során az egyén inkább lemond individuális szabadságáról, csakhogy megszabaduljon az elszigetelődés rémképétől.
A szadista, aki hatalmát mások felett szeretné kiterjeszteni, sőt mások (a fenyegető világ) elpusztítására törekszik, ugyanúgy önnön jelentéktelensége és fenyegetettsége ellen próbál meg védekezni, mint mazochista társa e szimbiotikus kapcsolatban, aki erejét abból meríti, hogy megkísérel feloldódni mások akaratában. Szadizmus és mazochizmus tehát nem más, mint az individualitás feladásának két ellentétes irányú, de egymást kölcsönösen feltételező megnyilvánulása.

A modern demokráciák sem oldották meg az „én” szabadságának kérdését, sőt a demokratikus berendezkedésű társadalmakban kialakult a szabadság előli menekülésnek egy teljesen sajátos útja. Fromm meglátása szerint (s ennek érvénye ma még erősebb, mint a könyv megírásakor volt): ahelyett, hogy az egyén megőrizné énje integritását, és spontán módon reagálna környezetére, inkább „megszűnik önmaga lenni, s teljes mértékben a kulturális minták felkínálta személyiségmodellt teszi magáévá”.

Fromm ezt az irracionális azonosulási vágyat „kényszeres konformitás”-nak nevezi. A tekintély, aminek itt az egyén alárendeli magát, nem egy személy, intézmény vagy konkrét hatalom, hanem egy absztrakt és anonim entitás: a közvélemény, a hagyomány, a társadalmi normák, a szerepelvárások, a divat stb.

A kérdésre, hogy miként határozható meg az egyén szabadsága a modern demokratikus társadalmakban, a szerző csak könyvének utolsó fejezetében (,Szabadság és demokrácia’) tér ki részletesen. A modell-állam az Egyesült Államok, de a szerző által leírt jelenségek ma már a világ demokratikus felén általánosan jellemzők. Fromm helyzetleírása alapján: „A mai ember megszabadult a kötelékektől, amelyek megakadályozták abban, hogy azt gondolja, amit jónak tart. Akarata szerint cselekedhetne, ha tudná, mit akar, gondol és érez.” A mű sommás jelenkor-ábrázolása: Ugyan már szabadon cselekvők lettünk, de nem jutottunk el az individuális szabadság állapotába. S miért? Talán mert nem vállaljuk az individuációval együtt járó konfliktusokat és azt a kételyekkel teli munkát, amelyet saját – ahogy Fromm fogalmaz: „eredeti” – érzéseink, gondolataink, vágyaink felkutatása jelent. Egy tudattalanul épített pszichológiai csapdában vergődünk: „én”-ünk csak egy „pszeudo-én”, cselekvéseink csak látszat- vagy kényszercselekvések. Azt hisszük, hogy mert gondolkodunk, már tudjuk is, hogy kik vagyunk, pedig gondolataink sokszor mások gondolatai, érzéseink mások érzései, akaratunk valaki más akarata. Fromm a kiutat a világ dolgaihoz való kritikai viszonyulás, a spontán munkavégzés és az egyenrangúságon alapuló szeretet megélésében látja, amelyhez a jóléti társadalmak viszonyai között – megítélése szerint – nagyobb esélyei vannak az egyénnek, mint bármikor ezelőtt az emberiség története során. – A kérdés csupán az: tudunk-e élni a lehetőséggel?

* * * * *

A modern demokráciák sem oldották meg az „én” szabadságának kérdését, sőt a demokratikus berendezkedésű társadalmakban kialakult a szabadság előli menekülésnek egy teljesen sajátos útja. Fromm meglátása szerint (s ennek érvénye ma még erősebb, mint a könyv megírásakor volt): ahelyett, hogy az egyén megőrizné énje integritását, és spontán módon reagálna környezetére, inkább „megszűnik önmaga lenni, s teljes mértékben a kulturális minták felkínálta személyiségmodellt teszi magáévá.”