Leírás
A könyv közérthető nyelven képet kíván adni a korrupció manapság is jól ismert jelenségének működési mechanizmusairól a modern értelemben vett politizálás kialakulásának idején. Célja azonban nem a dualizmus kori politikusok bűnlajstromának az összeállítása, hanem hogy bemutassa például a politika korabeli finanszírozásának a problémáját, a közérdek és a magánhaszon változó viszonyát, a politikusi szerep és a nyilvánosság átalakulását, a korrupciós vádaskodás anatómiáját vagy éppen a közéleti botrányok jellegzetességeit. A szerző az 1867-es kiegyezést követő öt évtized korrupciós ügyei után kutatva összegyűjtötte a tárgyalt esetek levéltári dokumentumait, röpiratait és sajtóanyagát, illetve a téma szépirodalmi ábrázolásának számos példáját. A könyvnek egy-egy ügy kapcsán nem az „igazság” kiderítése és a bűnösök megnevezése a szándéka (sok esetben ez szinte lehetetlen is), ám a többéves kutatómunka során föltárt változatos és sok szemszögű forrásszövegek révén az olvasóban megfogalmazódhatnak valószínűsíthető forgatókönyvek és a többinél hihetőbbnek tűnő magyarázatok.
Sajtóvisszhang:
Bíró Béla: Legitim korrupció (Liget, 2012/1. szám)
A Magyar Narancs könyvismertetése, 2011. augusztus 18.
Így lopunk mi. Bede Márton recenziója az Indexen 2011. május 19-én
Meghallgatható összeállítás a kötetről a Kossuth Rádió Disputa című műsorában
(Az oldal alján az Adások között a 05.15-ös dátumra kell kattintani. A beszélgetés a műsor kb. 14. percétől a 32-ig tart.)
A HVG.HU beszámolója a könyv bemutatójáról (Szegő Péter, 2011. május 12.)
Az MTI beszámolója a könyvbemutatóról és a kötet érdekességeiről (Irodalmi jelen, 2011. május)
A kötetet 2011. május 12-én mutatta be Dr. Gergely András, az MTA doktora, valamint Dr. Csorba László egyetemi docens. A bemutatóról készült fényképeket itt tekintheti meg.
RÉSZLET A KÖNYVBŐL:
Az újságírás fomálódó normarendszere
A botránysorozat fontos szerepet játszott a hazai újságírás fejlődésében is. A képlékeny, sok tekintetben átmeneti politikai helyzetben, a belpolitikai erőviszonyok átrendeződésének évtizedében (hozzávetőleg az 1870-es években) átalakult a magyar sajtópaletta is. Nőtt a politikai lapok előfizetőkért folytatott versenye, miközben színre lépett egy új újságírói nemzedék is, amely ugyan nem volt független a pártpolitikától, de kevésbé tisztelettudó, bátrabb, időnként azonban demagóg és kíméletlenül éles hangot ütött meg. Az egyaránt 1879-ben induló Magyarország és a Függetlenség újságírói helyesen észlelték, hogy a korrupciós botrányok napirenden tartásával – és az azt követő párbajokkal, sajtóperekkel stb. – egy csapásra ismertségre és természetesen számos előfizetői megrendelésre tehetnek szert.
„A kisbirtokosok földhitelintézetének botrányai éppenséggel a Függetlenség megindításakor merültek föl. […] Suttogták mindenfelé, hogy a kormánynak a tönk szélén álló emberei hogyan markolnak minden biztosíték és fedezet nélkül az intézet pénztárába. Végre is a jégvár összeroppant a déli szél fuvalmára. Ezt a déli szelet a Függetlenség fújta az intézetre. A többi lap nem merte bolygatni a „kényes ügyet”. […] Természetes, hogy a Függetlenség nem kímélt senkit.”
Így emlékezett vissza Verhovay, aki szerint a többi újságíró hallgatását megvásárolták az ügyben kínosan érintettek. A hatalom által megrontott újságíró-társadalomról rajzolt kép terjesztése – amelyet esetenként sikerült is alátámasztani például a különféle hírlapírók Végh Ignáchoz intézett pénzkérő leveleivel – persze arra is alkalmas volt, hogy éles határvonalat húzzon a régi, elhasználódott és az új típusú, úgymond az ország valós problémáit bemutató újságírás közé. Nem kímélték az ellenzéki újságírás terén komoly érdemeket szerzett, ám 1875 óta kormánypártivá lett író-politikust, Jókai Mórt sem. Herman Ottó könyörtelenül olvasta Jókai fejére, hogy ítélőképességét a kormánypolitikusokhoz fűződő szoros viszonya végzetesen elhomályosította, hangja már nem képviseli a közvéleményt:
„Tedd kezedet a szívedre, s valljad be, hogy régen elvontak téged is a magyar nép közeléből; te régen nem tartád már kezedet a magyar nép szívén, s így nem ismered annak mai lüktetését. Mert bevontak téged is a hatalom csillogó körébe, körülvettek téged is azok a sima, csillogó bőrű sikló alakok”.
Ugyanakkor e botrányok bizonyos mértékig alkalmat kínáltak a lassanként önállósuló újságíró szakma számára olyan általánosabb kérdések felvetésére is, mint például a sajtónak a politikához fűződő viszonya, az újságírás etikája, a sajtószabadság és a magánélet szentségének konfliktusa vagy éppen a közös hírlapírói érdekérvényesítés lehetőségei. A kormányhoz lojális A Honban Salamon Ferenc például úgy vélte, hogy az ellenzéki lapok szereptévesztésben vannak, ugyanis újságíróik rendőrnek, sőt bírónak képzelik magukat. Nyomoznak a politikusok után, magánéletükben vájkálnak és ítéletet mondanak felettük. A magánügyek kiteregetése addig nem jellemezte a magyar újságírást. „Ti a nyilvánvaló dolgoknak nem hogy alapos magyarázatára, de a szemmel láthatók hű leírására sem vagytok képesek.” – háborgott Salamon és „szellemi méregkeverőknek” nevezte ellenzéki kollégáit. A Magyarország válaszában azonban úgy érvelt, hogy a magánélet szentsége ugyan fontos elv, de egy közhivatalnok esetében nem lehet rá hivatkozni, mert a feddhetetlen előélet az állami szolgálat előfeltétele. A lap visszautasította Salamon leckéztető modorát, mondván a kormány félhivatalos lapjának, a Budapesti Közlönynek a szerkesztőjeként „ön nem szabad ember, önnek nem lehet véleményét kockáztatni, ön a kormány fizetett embere, s mint ilyen csak arra kérjük: legyen jövőben szerényebb!”
Jókai Mór is úgy vélte, hogy nem feladata az újságoknak a hajsza a politikusok ellen, ugyanakkor a politikusok esetleges erkölcstelen tettei nem rendezhetők párbajokkal. Azt javasolta, hogy a magyar törvényhozás mindkét háza alakítson becsületbíróságot, ahol minden honatyának időről időre számot kellene adnia vagyonosodásáról. Az ügyeket tehát maga is az eliten belül kívánta volna elrendezni, azaz végső soron egyfajta békés önbíráskodásra tett javaslatot.
Jókai magatartása a botránysorozat későbbi szakaszában is izgalmas. Verhovay súlyos sebesülése után egy nyílt levél megjelentetését kezdeményezte, amelyben a politikai lapok szerkesztői – pártállástól függetlenül – közösen a sajtószabadságot ért jogtalan támadás miatt tiltakoznak. Jókai nem volt könnyű helyzetben, hiszen a kormánypárt befolyásos képviselője és lapszerkesztője volt, egyúttal pedig Tisza személyes lekötelezettje (gondoljunk kifizetett adósságaira). Ugyanakkor köztiszteletben álló író is, akinek alakját a közvélemény jelentős része 1848 eszméivel kapcsolta össze. Saját helyzetét így látta:
„Én, midőn a sajtószabadságról van szó, magam is, künn, a házon kívül író lévén, akármiféle rendszabályt, mely a sajtó megszorítására szolgálna; minden tehetségem szerint ellenezni fogok. Mint képviselő azonban nemcsak a szabadságot, hanem az állami érdekeket is megvédelmezendőknek tartom. S midőn kívánom azt, hogy ezzel a szabadsággal mindenki élhessen, egyúttal megkövetelem azt is, hogy azzal senki vissza ne éljen.”
Jókai e kettős szerepének úgy próbált megfelelni, hogy felhasználva nimbuszát, közvetítő szerepre vállalkozott (nem tudható, hogy Tisza mennyire ösztönözte ebben): egy újságíró egylet alapítására tett javaslatot „a magyar hírlapirodalmi hang méltóságának megóvása, másrészt az időszaki sajtó szólásszabadságának megvédelmezése” céljából. Az alapszabály-tervezet indoklása szerint:
A „kölcsönös eszmecserék és személyes érintkezés által szükségképpen ki kell fejlődni egy viszonylagos megbecsülésnek a hírlapírók között, mely az irodalmi hang méltóságát emelni, a viták túlhajtott modorát csillapítani fogja, a méltányosság érzetét a pályatársak iránt, az igazságosságot a közönség iránt megszilárdítandja, s midőn az ezektől eltérő irányzatoknak megorvoslására módszereket nyújt, egyszersmind solidaris föllépésével védelmet tart fenn minden hírlapírónak, ki a közügy érdekében, az igazság felderítésében fáradozik, minden bárhonnan jövő megfélemlítés és zaklatás ellen.”
Jókai igyekezett intézményes keretek közé szorítani a külső és belső konfliktusok kezelését, mindezt úgy, hogy az egyesületet az erkölcscsősz szerepével ruházta fel. Az alapszabályok értelmében ugyanis az egyletnek csak kifogástalan jellemű újságíró lehetett a tagja, az újságírók magatartásával és cikkeik modorával kapcsolatban pedig egy 12 vagy 24 tagú bírálóbizottság volt hivatott dönteni. A testület egyrészt külső panaszra vizsgálódhatott (például arról döntött, hogy az újságírónak kell-e elégtételt adnia, azaz párbajozzon-e), másrészt hivatalból is eljárást indíthatott, éppen ezért az egyesületbe belépő újságírók és szerkesztőségek kötelesek voltak írásaik, lapjaik egy-egy példányát az egyleti könyvtárnak megküldeni.
A Hírlapírók Egyesülete február elején alakult meg, Jókait elnöknek választották, az elnökségben azonban nem kaptak helyet ellenzéki lapok újságírói. A tagok egy része, az újságírói pálya önállósodásának újabb állomásaként hamarosan létrehozta a szociális öngondoskodásnak a korszakban legfontosabb intézményét, egy saját nyugdíjintézetet. Ugyanakkor például a Függetlenség újságírói távolmaradtak az egyesülettől, mert nem békéltető intézményt láttak benne, hanem modern kori cenzúrahivatalt. A sajtószabadság őrének továbbra is az esküdtszékeket tekintették.
A januári utcai tüntetéssorozat véres eseményei, valamint Zichy-Ferraris Viktor május végi tragikus halála az újságírók felelősségére is ráirányították a figyelmet. A Függetlenség cikkei például a fővárosi zavargások napjaiban az utca hangjára hivatkozva már a küszöbön álló forradalmat emlegették, és az 1789-es franciaországi eseményeket idézték fel. A lap leközölte Pósa Lajos versét is, amely Petőfi Dicsőséges nagyurak c. költeményének érezhető hatását viselte magán. A szerző semmittevőknek, gyilkosoknak nevezi az úri osztály legtöbb tagját, és öngyilkosságra szólítja fel őket. Jókai sietett figyelmeztetni ellenzéki kollégáit, hogy könnyen kicsúszhat kezükből az irányítás, hiszen az utcai csőcselék nem a nagy (és viszonylag drága) politikai lapokra hallgat, „a nép a képes lapocskákból meríti a hangulatot”, éppen ezért kell minden politikai erőnek felelősségteljesen viselkednie. A Függetlenség újságírói csak néhány nap múlva gyakoroltak önmérsékletet, amikor egyrészt elutasították a „szocialisztiko-kommunisztikus” lázítás vádját, másrészt a vandalizmus helyett a tiltakozás törvényes lehetőségét, a népgyűlések szervezését ajánlották olvasóik számára.
Zichy halálakor az újságíró egylet elnöki tisztét betöltő Jókai egyértelműen az ellenzéki lapokat és a pártpolitikai okokból felkorbácsolt indulatokat okolta a tragédiáért:
„A féktelen, zabolátlan sajtó s a véresszájú pártszenvedély játssza itt a főszerepet, az az elvadult pártszenvedély, mely túltesz még azon is, mit Észak-Amerikában az elnökválasztások alkalmával tapasztalni lehet.”
Az ellenzéki újságok ezzel szemben a korrupt rendszer áldozatának, az egymással küzdő elitcsoportok által a nyilvánosság elé állított bűnbaknak tekintették a jellemhibákkal is rendelkező arisztokrata politikust. Jobban bűnhődött, mint megérdemelte, halála „iszonyú tükröt tart egy bűnös társadalom arca elé” – vélekedett a Magyarország. A botrányt kirobbantó, ám időközben az újságírástól átmenetileg visszavonult Asbóth János pedig határozottan visszautasította Jókai félig-meddig kimondott azon vádját, hogy ő okozta volna Zichy halálát: ő éppen újságírói hivatástudata miatt és az ország sorsáért aggódó felelősségérzetből ragadott tollat és járt utána egy bírósági tárgyalás közben elhangzott állításoknak.
A botránysorozatból a kormányzat is levonta saját következtetését: lépéseket tett a sajtószabadság megszorítására. Egyfelől sajtópereket indított a botrányokat éles hangon tálaló ellenzéki lapok ellen, másfelől megkísérelte a sajtóra vonatkozó jogszabályok szigorítását. Tavaszra világossá vált azonban a kormány számára, hogy a bírósági tárgyalásokkal nem érhet célt. Az ügyészség statisztikája ugyanis azt mutatta, hogy a perek egy jelentős részében az esküdtszékek felmentették az ellenzéki újságírókat, de ahol elmarasztaló ítéletet hoztak, ott is csak enyhe büntetéseket szabtak ki. Ráadásul a perek és a róluk készített hírlapi tudósítások csak tovább rontottak a kormány megítélésén. A kormánypolitikusok ezért úgy látták, hogy módosítani kell a hatályos sajtótörvényt (1848. évi XVIII. tc.), ugyanakkor körükben is vita folyt arról, hogy a szóban forgó alaptörvény milyen mértékű korrekciójára is lenne szükség. Pauler Tivadar igazságügyi miniszter naplójában ezt olvashatjuk:
„[…] este minisztertanács: a sajtó elleni szigorúbb rendszabályokról szólanak, én csak a colportage [a lapok árusításának] megtiltása mellett vagyok, tovább nem mennék; a többi tovább is szeretne menni és lapfelfüggesztési jogot adni a belügyminiszternek vagy minisztériumnak”.
