Akció!

Utak és útvesztők

2 600 Ft 500 Ft

499 készleten

Megjelenés:

Oldalszám:

Leírás

A rendszerváltozást követő húsz év története nem beszélhető el a magyar baloldal teljesítményének értékelése nélkül. E könyv oldalain nem párttörténet olvasható, a főszereplő mégis az MSZP, amely az egyedüli sikeres baloldali erő 1990 óta Magyarországon. A baloldaliságról szóló éles viták is nagyrészt e párt szűkebb-tágabb környezetében zajlottak.
A szocialisták az első szabad választást leszámítva mindig a legnagyobb vagy a második legnagyobb politikai erőnek bizonyultak, négy miniszterelnököt adva az országnak. Ám az MSZP 2010-re kétszeres utódpárttá vált: nemcsak az 1990 előtti politikai rendszer, hanem a 2010 előtti pártrendszer bukásának hírmondója is lett.
Az MSZP jövőjét illetően három elméleti lehetoség merül fel. Az egyik az 1994-es gyors visszatérés megismétlése, döntően a jobboldali kormány elleni választói tiltakozás kifejeződéseként. Az ellentétes póluson a 2005-ös lengyel példa található, amikor is a baloldal összeomlott, és tartós stagnálásba süllyedt. A harmadik verzió az 1979 utáni brit munkáspárti út bejárása. Nyilvánvalóan ez a leghosszabb és legkényelmetlenebb, hiszen az elmúlt két évtizedben felmerült vagy elkerült kérdések sokaságának megválaszolását igényli. Ám értelme csakis annak van, ha az a politikai erő, amelyet a választók visszaküldtek a startmezőre, ezt az utat választja.

 

Sajtóvisszhang:

“Az MSZP-nek lehet még egy esélye” – Beszélgetés Lakner Zoltán politológussal (Népszava, 2011. július 9.)

Mi lesz most? A szocialisták a „pokol tornácára” jutottak (Magyar Nemzet Online, 2011. május 19.)

Összegzés az MSZP 20 évéről (Népszava, 2011. május 20.)

Az MSZP útvesztői. (Bozóki Dominika – Policity.hu)

 

RÉSZLET A KÖNYVBŐL:

 

Az utódpártiság keserű kenyere

A Magyar Szocialista Párt – bár akkor nem használták ezt a kifejezést – baloldali néppártként definiálta magát az első szabad választások előtt. Önképe szerint a bérből és fizetésből élők érdekeit védte, a dolgozói tulajdonlás híve volt, ellenezte a közszolgáltatások anyagi forrásainak visszafogását és a hátrányos társadalmi helyzetben lévőket érintő megszorításokat.

Ennek az önképnek 1990-ben nem sikerült megfelelni. A magukat baloldalinak valló szavazóknak csak az egyharmada voksolt az MSZP-re (GAZSÓ–STUMPF, 1998, 291.), kétötödük pedig egyáltalán nem is szavazott (GAZSÓ, 1997, 84.). 1990-ben a választáson részt vevő volt MSZMP-tagok 60%-a szavazott az MSZP-re (BRUSZT–SIMON, 1994, 796.). Az már ekkor látszott, hogy bár az egykori állampárti tagság fokozza az MSZP-re szavazás valószínűségét, más tényezők szintén befolyásolják a szavazók preferenciáit, még ebben a körben is. 1990-ben a „felső szolgáltatói osztály” az átlagosnál háromszor nagyobb valószínűséggel voksolt az MSZP-re (RÓBERT, 1999, 85.).

A munkások körében még a „munkáspártinak” igazán nem mondható SZDSZ-nél is kevesebb szavazatot kapott az MSZP, aminek eredményeként minden más pártnál „értelmiségibb” karakterűvé vált. Ehhez az egyoldalúsághoz valószínűleg hozzájárult a baloldali szavazók egy részének 1990-es távolmaradása. Ezt a magyarázatot megerősíti a nem szavazó csoportokra vonatkozó szociológiai jellemzés is: a baloldali attitűd és a választásoktól való távolmaradás társadalmi háttere azonos volt. Vélhetően a magukat baloldalinak tartók közül nagyrészt éppen az alacsonyabb társadalmi státusúak nem szavaztak 1990-ben, miközben az aktív baloldali szavazók voksai szétszóródtak a többi párt között. Különösen az 1994-es adatokkal összevetve válik majd láthatóvá, hogy az MSZP potenciális szavazóinak egy része 1990-ben senkire sem szavazott. Már ekkor jellemző azonban, hogy a meglévő szavazótáboron belül a felsőfokú és a legfeljebb alapfokú végzettségűek felülprezentáltsága.

A következő két évben az MSZP helyzete igen kevéssé módosult. Támogatottsága az összes választókorú körében 1992 végéig 4–7% között ingadozott. A szavazótábor összetétele sem változott ebben az időszakban, talán még zártabb is lett: lakóhely szerint a fővárosiak részarányának növekedése figyelhető meg, a generációk körében továbbra is a középkorúak és a még idősebbek aránya kiemelkedő – a 65 év felettiek jelenléte erősödött –, az iskolai végzettség tekintetében pedig az egymástól legtávolabb eső csoportok, a diplomások, illetve a 8 osztállyal sem rendelkezők aránya szembetűnő.

Az 1990-es választáson világossá vált, hogy az MSZP teljesen magára maradt. A demokratikus ellenzék eleve az állampárttal szemben fogalmazta meg önmagát, de míg Antall József 1989 októberében nem látta realitását az MSZP nélkül egy új nemzeti kormánynak, addig 1990 elején már kizárta az együttműködés lehetőségét. Emellett egyedül az MSZP-t sújtotta, hogy a pártszervezetek kiszorultak a munkahelyekről, hiszen csak az elődpártnak voltak ilyen szervezetei. Az MSZMP-tagok 95%-a nem jelentkezett át az MSZP-be. A remélt tömegpárt tehát nem jött létre, ellenben az MSZP egyedül ülhetett a szégyenpadon. Két kérdés merült fel az első szabad választás után az MSZP kapcsán. Hol az MSZP helye a létrejövő politikai rendszerben és a pártrendszerben? Ki határozza meg az MSZP helyét: saját maga vagy politikai ellenfelei?

A szocialisták 1989–1991-ben nagy hangsúlyt fektettek történelmi szerepük tisztázására, ez azonban felemás eredménnyel járt, és valószínűleg nem is járhatott mással. Az alapító kongresszuson kiadott programnyilatkozatban elhatárolódtak „a bűnöktől, a tévesnek, hibásnak bizonyult elvektől és módszerektől”, egyúttal kinyilvánították, hogy az új párt „az MSZMP-n belüli reformtörekvések örökösének tekinti magát”. A párt „a sztálinizmus és neosztálinizmus valamennyi változatát” elutasította, ezekkel szemben a demokratikus szocializmus megvalósítását tűzte ki célul. Az MSZP ekkor és még sokáig a vegyes tulajdonra építő gazdaság híve, és az indulásnál fontosnak tartja leszögezni, hogy a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság „nem jelent visszatérést a kapitalizmushoz” (MSZP, 1989, 579.). Másutt részletesen felsorolják, hogy a magyar szociáldemokráciát és munkásmozgalmat, a Galilei Kört, a Márciusi Frontot, a népi mozgalom balszárnyát, az 1945 utáni Szociáldemokrata Pártot, a Magyar Kommunista Párt demokratikus erőit (!), 1956 szocialistáit, Nagy Imrét és az 1960-as években kibontakozó reformmozgalmat tartják előzményüknek, mert ezek küzdelmei vezettek oda, hogy „az újjáalakult Magyra Szocialista Párt a teljes rendszerváltás mellé állt” (MSZP, 1990b, 765.). Az 1990-es Még nem késő! című dokumentum szerint az MSZP „politikai értelemben nem utódja, nem örököse” az MSZMP-nek, „akkor sem, ha tagjainak jelentős része tagja volt” az állampártnak. Az állásfoglalás szerint az MSZP-t az MSZMP belső ellenzéke hozta létre. Ez egyértelmű utalás a reformkörök 1989-es szerepére, a vezetői posztról akkor már fél éve menesztett Nyers Rezső pedig valóban hosszú mellőzést volt kénytelen elszenvedni az 1970-es évek elejétől az 1980-as évek végéig.

Ezekből a megfogalmazásokból is érződik azonban, hogy a múlthoz való viszony nem rendezhető néhány mondatban. Minden politikai pártnak joga van ahhoz, hogy megnevezze azokat a történelmi hagyományokat, amelyekhez kötődni kíván, s az indulásnál megkülönböztesse magát az olyan irányzatoktól, amelyekkel nem vállal közösséget. Jól érzékelhető a szövegekben a bocsánatkérés kerülése: az MSZP eszmei és politikai értelemben elhatárolódik a sztálinista politikától – a bocsánatkérés viszont annak elismerését jelentené, hogy köze van a legsötétebb évek politikájához. Problémát jelentett ugyanakkor, hogy a párt új elnökének nem volt reformkörös múltja, viszont az 1956-os forradalom harcaiban a Kádár-rendszer mellé állt. Esetében tehát nehéz volna azt állítani, hogy az MSZMP belső ellenzékéhez tartozott. Más vezetőkre is igaz, hogy nem a belső ellenzéki hevület, hanem inkább a józan politikusi számítás vitte őket az MSZP-be: pontosan látták, hogy ami volt, nem folytatható, a demokratikus politikai rendszerben azonban helye lehet egy baloldali pártnak. Emellett, nem alábecsülve a reformkörök történelmi szerepét, az ő ellenzékiségük nem egészen ugyanazt jelentette, mint a demokratikus ellenzék tagjaié, akik egzisztenciájukat kockáztatták már az 1970–1980-as években, és gyakori rendőri zaklatásnak vagy folyamatos megfigyelésnek voltak kitéve. A reformkörökhöz történő csatlakozás egy képlékeny helyzetben bátor és fontos szerepvállalás volt. Ám mégiscsak az állampárton belül történt, annak hanyatlása idején – ami a személyes kockázatot radikálisan csökkentette –, az állampárt demokratizálásának, egyúttal a felette gyakorolt kontroll átvételének, azaz a politikai hatalom megőrzésének szándékával.